2015. december 7., hétfő

9. Fejezet - Letépett liliomszálak

Ingerülten sietek Louis irodája felé, kettesével veszem a lépcsőfokokat, így gyorsabb mintha lifteznék. Magassarkúm kopogása visszhangzik az üres folyosón, amely még jobban felbosszant. Kopogás nélkül nyitok be irodájába. 
- Dühösnek tűnsz - fordul meg székével, mintha már várt volna rám. 
- Tudtad, hogy jönni fogok? - vonom kérdőre. 
- Szerintem még a következő szomszéd is számított rád Genevieve - egy kaján mosoly húzódik végig ajkain.
- Mindegy - váltok témát. - Örülök, hogy van telefonod Louis - térek egyből a lényegre egy szarkasztikus vigyorral arcomon. 
- A tegnapi hívásodra gondolsz? - nem úgy tűnik, mintha különösképpen érdekelné, kezeivel játszik, néha-néha megillet a pillantásával, majd figyelme újra ujjaira terelődik vissza. Ezek szerint tudta, hogy hívtam, látta, de nem érdekelte. 
- Akkor miért nem vetted fel? - kérdezem dühösen. 
- Elfoglalt voltam - elfoglalt? - Újabb ribanccal töltöttem az éjszakát. - Egy féloldalas mosollyal illet meg. 
- Újabb? 
- Mire célzol? Hogy te voltál az egyik? Nem Genevieve, te már a sokadik voltál.  
Kezem óriásit csattan arcán, mosolya eltűnik és a piros kézlenyomatomat érinti meg. Kiviharzok a helyiségből még táskámért befutok irodámba majd az épületet is elhagyom. Nincs ehhez türelmem, sem Louis-hoz sem a hozzászólásaihoz. 

Hirtelen ébredek fel a kopogásra az ajtómon, mely még egy perc múlva is kitartóan zajong. Gyors tempóban a tükör felé vonulok s kusza tincseimet fülem mögé rejtem, majd ujjaimmal átfésülöm lefelé menet. Megmarkolom a kilincset és lassan, komótosan nyitom ki az ajtót, melyet azonnal meg is bánok mikor meglátom a személyt. Hangosan sóhajtok s dühöm azon nyomban visszatér. - Louis, mit keresel itt? - mellkasom előtt összefonom kezeim és kérdő pillantást vetek rá.
- Bocsánatot szeretnék kérni. Genevieve, amit mondtam nem gondoltam komolyan.
Valóban? Nekem igazán valósnak tűnt, ellenben ezzel a bocsánatkéréssel. 
- De, komolyan gondoltad. - Lassan elkezdem becsukni az ajtót viszont Louis megállítja kezével.
- Nem! - tiltakozik azonnal. - Megbántam, hogy kihasználtalak. Bárcsak visszaforgathatnám az időt.
Hosszas csend következik, mindketten csak nézzük egymást. Szemében valamiféle remény csillagot látok és kezdem elhinni neki amit mond. Nem Genevieve! Rosszul teszed. Letelik egy perc, majd kettő és már a harmadik kezdődik mikor megszakítom a szemkontaktust és a földet kezdem el bámulni.
- Van egy ötletem - széles mosollyal mondja.
- Mi? - képtelen vagyok nem mosolyogni vele együtt, akármennyire is próbálom visszatartani.
- Töltsük együtt a délutánt, ismerjük meg jobban egymást.
- Kizárt! - ellenkezem. - Munkán kívül nem lógok veled Tomlinson!
- Gen, légyszíves. - Kezét felém nyújtsa melyet csak hosszas gondolkozás után fogadok el.
- Jó, legyen. - Sóhajtok. - De a nevem Genevieve! - nevet és csak ekkor veszem észre, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Gyorsan kiszabadítom enyémet, fejemet felemelem s kihúzom magam.
- Akkor most menj. Majd találkozunk. - Mondom és becsukom az ajtót, tenyeremet még egy ideig a kilincsen tartom és sóhajtok egyet. Nincsenek bennem érzések, semmi sincs a fejemben, talán egy cseppnyi félelem, de semmi több.

Már nem tudom mióta ülhetek itt Louist várva, talán negyed óra telhetett el. Ujjaimmal dobolok az asztalon azon gondolkozva, hogy elmenjek-e vagy várjak még egy kicsit. Megnézem a telefonom újból, körülbelül ebben a percben ötször nézhettem meg az időt. Végül sóhajtok, majd felállok és a pult felé sétálok.
- Eszpresszót kérek – sóhajtok. Feldühít a tudat, hogy én tettem ezzel neki szívességet viszont cseszett eljönni.
Rákönyökölök a pultra miközben a kávémra várok és előkeresem a pénztárcámat. A pultos mondja az összeget, gyorsan kiveszem a tárcámból majd felé nyújtom, de még mielőtt elvehetné valaki visszahúzza kezem. Louis áll mögöttem egy nagy mosoly húzódik végig ajkain, s dühöm elmúlik.
- Még egyet kérnénk. - mondja majd a pénzt a pultra rakja. - Gyakran kések – néz rám.
- És sokat – állapítom meg. Megfogom a csészét majd egy asztal felé sétálok. Az ablak mellé, a sarokban néztem ki egy helyet magunknak. Leülök, táskámat a fal felé a szék karfájára helyezem.
- Szóval miről akarsz beszélni?
- Mindenről. Rólad. - Mondja határozottan.
- És rólad – egészítem ki, melyre rám mosolyog. - Kezdjük a ma reggel-el – kortyolok bele kávémba.
- Már mondtam, hogy sajnálom – sóhajt.
- Nem arról van szó – megrázom a fejem. Felvonja Louis a szemöldökét. - Hanem arról, hogy azóta amióta megtörténtek a dolgok... - elakadok, fogalmam sincs hogyan folytassam. Az eszpresszómat nézem, lötyögtetem a poharamban.
- Azóta mindössze kétszer álltunk le beszélgetni. - érvel. - Mit akarsz igazából mondani Genevieve?
Fejemet tenyerembe támasztom, úgy teszek mintha nem figyelnék rá. Megböki a kezem így kénytelen vagyok ránézni.
- Csak annyit, hogy különleges pillanatnak kellett volna lennie. - Átkeverem kávémat és nem nézek Louisra.
- Úgy érted, hogy...?
- Úgy – mondom. - De nem is tudom, hogy ezt miért mondom el neked – megrázom a fejem és az órámra nézek mintha sietnék valahova. - Mennem kell.
Felállok és az ajtó felé indulok.
- Genevieve várj! - kiált utánam Louis, de figyelmen kívül hagyom. - A táskád! - erre már visszafordulok. Felém lépdel és átnyújtja, szemét végig vezeti rajtam, tekintetünk egybeolvad.
- Sétáljunk - mondja mosolyogva. Bólintok és elindulunk.
Kellemes tavaszi idő van; a nap lágyan melegíti a levegőt, egy gyengéd szellő simít végig hajamon. Virágok és fű illatát érzem, az autók zúgása kellemes alapzajként társulnak a természethangjaihoz. Louis gyors tempóban magyaráz valamit, de nem tudom követni, így inkább közbeszólok. A lassú, értelmetlen beszédből időközben egy szórakoztató társalgás lett s ez az első, amikor feleszmélek arra, hogy értelme volt eljönni. Csak beszélgetünk a semmiről, nevetünk és élvezzük egymás társaságát.
Egy nő halad felénk: hosszú gesztenyebarna haja van, arcát szeplők tarkítják és karcsú alakját még inkább kiemeli a térdéig érő - fekete - dressz amit visel. Magas, legalábbis biztosan magasabb mint én, s erre még inkább rásegít a magassarkú, melyet visel. Nem ismerem viszont ők biztosan ismerhetik egymást. Talán túl jól. Boldogan siet Louis felé s öleléssel üdvözlik egymást. Ennyi volt - gondolkodok. Nem úgy tűnik, mintha szimplán csak barátok lennének, még egy perc elteltével is szorosan ölelik egymást. 
- Gondolhattam volna - nevetek fel szánalmasan. - Köszönöm a napot Tomlinson, igazán köszönöm. 
Azzal a lendülettel el is sietek mellette. 
- Mi van? - Louis értelmetlenül figyel, még akkor is mikor hátranézek. Nem törődve vele, dühösen távolodok. 


Ismételten sajnáljuk, hogy ilyen sokat késett ez a rész, de úgy gondolom, hogy elég valós magyarázatunk van. Ez pedig az iskola. Végzős években sajnos többet kell tanulnunk mint azt gondoltuk volna, és szokás mondani, hogy jó munkához idő kell. Ezért mi is próbáljuk inkább eltolni a részek érkezését, minthogy egy sablonos részt közzé tenni. Reméljük megértetek minket! Ha minden igaz téli szünetben érkezik a 10. rész is! Kellemes ünnepeket!
xoxo Fizzy S. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése