A fejem sajog, mintha ketté akarnák törni és úgy észlelem, hogy sohasem múlik el ez az érzés.
Fejemet elfordítom, tekintetemet a férfira szegezem aki a szekrénynél áll. A ruhakupacot forgatja át, majd előveszi nadrágját. Felvonom a szemöldököm.
- Hova mész? - kérdezem. Könyökömet a párnámra teszem és tenyerem közé fogom államat.
- Haza. - Válaszolja rám se nézve.
- Miért?
Keserűen nevet fel. Övét becsatolja majd rám néz.
- Kicsim - kezdi. - Ugye nem hiszed, hogy bármi komoly is lehetne közöttünk? - kérdezi szárazon. Szemeim elkerekednek. Ajkaim remegni kezdenek, ám nem a sírástól, hanem a dühtől.
- Szóval csak kihasználtál? - a kérdés inkább kijelentésnek hangzik. - Szóval leitattál, hogy lefeküdjek veled? - még nem kiabálok, csöndesen kérdezem, jóllehet a düh és az indulat ott fortyog a bensőmben, de a csalódottság még inkább, s ez elnyomja. Mintha két vadállat felébredt volna és ott küzdött volna a lelkemben: a csalódás és a harag. Sírni akarok mert attól megkönnyebbülnék, de akárhogy akarok nem tudok könnyeket kicsalni a szememből.
- Akkora egy barom vagy! - most már kiabálok. - Anny...
Félbeszakít.
- Rohadtul nem érdekelnek az érzéseid! - úgy mondja ki, mintha mérget köpne.
Pólóját gyorsan felveszi, majd kicsapva az ajtót lesiet. Még mindig sokk alatt állok és ott cseng a fejemben: nem érdekelnek az érzéseid. Akárcsak mérget ettem volna, úgy hat ez a mondat: szépen lassan, egészen addig míg meg nem öli az embert.
Lépteit hallom a lépcsőn, majd az ajtó csapódását és végül - pár perc múlva - egy autó fékezését. Már nem figyelek rá, csak magamra és a bensőmben dúló háborúra. Végül elsírom magam. Először csak halkan, majd egyre hangosabban míg végül zokogássá nem alakul. Fejemet a párnába temetem, a vállam rázkódik és vele együtt az egész testem.
***
Fejem belefájdul a sok sírásban, tehetetlennek érzem magam. A tükröm elé lépkedve nézek szembe a tükörképemmel. Mintha nem is én magam lennék, pedig igen. Szemeim pirosak, és arcom sápadt. Magamra húzok egy lenge ruhát, majd elhagyom a lakásom. Kezeimet zsebre teszem mikor a lépcső végére érek. Az ajtót kinyitva világosság terül elém. Bőröm libabőrös lesz pedig nincs hideg. Fejemet lehajtva indulok el egyenesen, nem törődve a külvilággal. Olyannak érzem magam mint az a papír amit a dalszövegírók a többi közé dobnak mert nem tetszik nekik amit írtak.
Körülöttem minden nyugodt, a szellő felém fújja a virágok kellemes illatát, viszont egyre inkább érzem úgy, hogy minden ellenem van. A madarak csicsergése, a fák virágain zümmögő méhek, a lágy szellő. Mintha mind azt mondanák: Szerencsétlen. Túlságosan is magával ragadott és túlságosan megbíztam benne elsőre. Csakhogy még mindig magam előtt látom gyönyörű kék szemeit és bozontos haját. Mintha valamiféle nyomda lenne, melyet belenyomtak az emlékezetembe.
Sohasem hittem volna, hogy valaki valaha ennyire össze tud majd törni. Mintha csak egy repedt váza lettem volna, melyet most egy érintéssel, egy mondattal, egy szóval törtek össze. Az utolsó csepp a vázában: darabokra törik, a víz vízesésként zúdul ki belőle, eláztatja az asztalt és a rajta levő textilt, míg a virágok szomjasan hevernek a törött darabokon vagy a földön, s hamarosan életüket vesztik.
Körülöttem minden nyugodt, a szellő felém fújja a virágok kellemes illatát, viszont egyre inkább érzem úgy, hogy minden ellenem van. A madarak csicsergése, a fák virágain zümmögő méhek, a lágy szellő. Mintha mind azt mondanák: Szerencsétlen. Túlságosan is magával ragadott és túlságosan megbíztam benne elsőre. Csakhogy még mindig magam előtt látom gyönyörű kék szemeit és bozontos haját. Mintha valamiféle nyomda lenne, melyet belenyomtak az emlékezetembe.
Sohasem hittem volna, hogy valaki valaha ennyire össze tud majd törni. Mintha csak egy repedt váza lettem volna, melyet most egy érintéssel, egy mondattal, egy szóval törtek össze. Az utolsó csepp a vázában: darabokra törik, a víz vízesésként zúdul ki belőle, eláztatja az asztalt és a rajta levő textilt, míg a virágok szomjasan hevernek a törött darabokon vagy a földön, s hamarosan életüket vesztik.
***
Egy parkba érek. Leülök a legközelebbi padra úgy, hogy a lábamat rátudjam rakni. Oldalammal a padtámlának dőlök, lábamat felhúzom és kezeim beékelem a térdeim közé. Pilláimat hosszasan hunyom le, remélve, hogy ezzel minden feszültség távozik majd a testemből.
Tévedek.
Így inkább elkezdek kutatni a táskámba valami után ami megnyugtatna. Kezembe akad egy könyv. Már régi, a borítója kopott és szakadt, a sarkai be vannak horpadva. Végig simítom az ujjaim a címén. Kinyitom. Belelapozok és látom, hogy néhány oldal ki van szakítva esetleg csak kis darabok a sarkából. Fogalmam sincs miért tartottam meg vagy egyáltalán miért hoztam magammal. Visszalapozok az elejére, s olvasni kezdek.
Sietve lépkedtem, lábaim alig bírták a tempót. Fogalmam sem volt hova tartok csak minél hamarabb elakartam tűnni innen...
Sietve lépkedtem, lábaim alig bírták a tempót. Fogalmam sem volt hova tartok csak minél hamarabb elakartam tűnni innen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése